Molnár Mária

„Mert nincs borzasztóbb annál, ha valaki nem ott van, ahova Isten állította.”

Molnár Mária

  Molnár Mária diakonissza (1886-1943) Várpalotán született. Szülei a 19. század végére fokozatosan elszegényedtek, s a megélhetés érdekében Budapestre költöztek. A fiatal Molnár Mária a Bethánia Egylet Bibliakörében járva érzett először elhívatást a szolgálatra. Jelentkezett a Bethesda kórházba, ahol ápolónő volt. Ezek a korai élmények és szakmai tapasztalatok meghatározó jelentőségűek voltak számára.
  Az I. világháború Aradon érte, ahol akkor önkéntes nővérként dolgozott. Az I. világháborút követően Budapesten a Bethánia Egyletben, majd Győrben dolgozott gyülekezeti diakonisszaként.
1925-ben utazott ki a németországi Libenzellbe, az ottani misszió otthonba nyelvet tanulni. A libenzelli misszió több tagja tervezte, hogy a munkáját a Távol-Keleten Japánban és Kínában folytatja. 
  Ő maga először tartózkodott a külmissziótól, úgy gondolta Magyarországon is épp elég nagy szükség van a segítségre. Egyszer Manusz szigetéről jött haza Doepke Frigyes és beszámolt Új- Guineában folytatott munkájáról. Ekkor úgy érezte Molnár Mária, mintha megszólalt volna egy hang, amely Manusz szigetére küldi. Molnár Mária belsőhangjára hallgatva, többször is jelentkezett missziói munkára, mert a jelentkezését sorozatosan elutasították. Elsősorban azért, mert a 30 éves életkori korhatárt már az első jelentkezésekor túllépte. Később anyagi gondok nehezítették meg kiutazását. 1928. február 15-én sikerült először kijutnia, ekkor kezdte meg gyógyító-tanítói tevékenységét Manusz szigetén. Kitartásával és szeretetével sikerült kivívnia az őslakosok megbecsülését.
  A II. világháború kitörésekor valamennyi misszionáriust felszólítottak a szigetek elhagyására. Molnár Mária az utolsók között hagyta el a szigeteket, s egy japán hadihajó fedélzetén vesztette életét misszionárius társaival együtt az Atlanti óceánon, amikor a Japánok kegyetlenül kivégezték őket.
  Az, hogy életműve maradandó, mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyik Manusz melletti szigeten templomot emeltek emlékére. Egy leánykollégium Rabaulban az ő nevét viseli.
  1990-ben a Libenzelli Misszió igazgatójának vezetésével egy négy tagú pápua lelkészküldöttség érkezett hazánkba és koszorúzta meg emléktábláját. Molnár Mária több alkalommal is megfordult Cegléden magyarországi előadói körútján. Előzőekben már Czeglédy Sándor lelkész mellett diakonisszaként szolgált, így ismerte meg Vajass Zoltánnét, akihez a későbbiekben évtizedes, személyes barátság fűzte. 
  Vajass Zoltánné több alkalommal küldött csomagot számára Pitilu szigetére, részt vett a gyűjtésben, amelyben Molnár Mária kiutazását támogatták az Admiralitás – szigetcsoportra.
  Vajass Zoltánné a Kazinczy utcai ingatlanját a Református Egyházra hagyta, ma ez a terület intézményünk részét képezi.
 Habár Molnár Mária a Csendes – óceánban nyugszik, tiszteletére a ceglédi Református Öregtemetőben síremléket állítottak.

Életrajzából kiderül, kezdetben angol nyelven, majd hamarosan a bennszülöttek mánuszi nyelvén szolgát közöttük. Így magyarázta végig figyelmes hallgatóinak Márk evangéliumát. Molnár Mária megszerzett tapasztalataival gyógyította is a mánusziakat. Nem véletlenül hívták őt „Pitilui Misszisz Doctornak”. „Nekem az Úr nagy előnyt adott azzal – írja -, hogy a betegápolást elsajátítottam”. Molnár Mária nem csak gyógyított, de imádkozott is a betegekért. Nem egyszer valóságos csodákat éltek át így. Egyik 1928-ban írott levelében olvasunk arról a gyermekről, akinek harmincnyolc fokos láza volt és százhatvanas pulzusa. Már haldoklott. Molnár Mária ez alkalommal is imádkozni akart, mint mindig. Akkor egy titokzatos belső hang ezt mondta neki: „Tedd a kezedet a gyermek fejére." Nem tudtam ellenállni a parancsnak – írja – s íme, a gyermek meggyógyult.
A második csoda a tengeren történt. Erről egy öreg bennszülött, Gedeon Ngile így számolt be a magyar geológusnak: „Sokszor vittem kenumon a Missziszt. Egyszer nagy viharba kerültünk, azt hittem ott veszünk mindketten. A Misszisz ekkor imádkozni kezdett, s a tenger megcsendesedett.”
  Molnár Mária írni, olvasni tanította a sziget lakóit, ahol ezt nem tehette meg, ott varróiskolába gyűjtötte össze délutánonként az asszonyokat és a lányokat. Ahol csak néhány napig időzhettek ott énekelni és imádkozni tanították a bennszülötteket.
  Molnár Mária leveleit lapozgatva újra meg újra előjön a vallomás milyen nehéz is az a szolgálat, amelyre oly lelkesen vállalkozott. Ő maga hányszor volt beteg. Hányszor érezte, hogy otthon elfeledték, amikor hónapokon át nem jött hazulról levél. De ilyenkor mindig imádkozott. És ez volt Molnár Mária titka. Az imádságból nyert új erőt, erejét messze meghaladó szolgálatához. Áldott emléke ihletés.
 

Molnár Mária misszionáriusnőnek emléket állító film: 

http://mecenatura.mediatanacs.hu/adatlap/819/Magyarok_az_emberevok_foldjen_10